4. rész - Vérfarkas verem

- Jó napot! - köszöntem Tom anyukájának, mikor ajtót nyitott. Bele szagolt a levegőbe és szemmel láthatóan  megdöbbent...igen én vagyok az egyetlen gyámoltalan ember, aki olyan hülye, hogy ismeretlen vérfarkasokkal teli házba tölti az szabad idejét. Persze egy idióta töri verseny miatt, ami büntetés.
- Szia.... Tom, itt a barátnőd, aki ember.- szólalt meg az asszony egy kis idő múlva... a sok után.
- Nem az és köszönöm anya... - lépett elém. - Szia, gyere be!
- Szia, még átgondolom. - néztem az anyukájára, aki a konyha felé tartott.
- Ne félj, már ebédeltünk. - mosolygott.
- Jah, de a vacsora még hátra van.
- Addig úgy is végzünk. Gyere! Nem hozhatom ki a szobámat! - valaki nagyon vicces kedvébe van..
- Legyen. De vacsorára eltűzök.- léptem be.
- Anya, Katarina, itt vacsorázik. - jelentette ki, győzedelmes vigyorral.
- Jó rendben. örülök, hogy egy barátosat legalább megismerhetek. - közbe akartam szólni, de tényleg nem volt még itt senki? Akkor nem illik le lépni...
- Ezért még számolunk. - mondtam halkan- És köszönöm, de igazából én nem szándékoztam maradni. - vallódtam be, ha már ez a stréber kínos helyzetbe hozott.
 - Ugyan farkas családba nevelkedtél. - mondta az anyukája.
- Igen, de más ház, más szokások. - léptem be a konyha küszöbön, így pontosan két fenevad közt álltam, bár most nem tűntek annak.
- Ha ők nem bántottak mi sem. - fogta meg a vállam Tom édesanyja. Elmolyosodtam.
- Menjünk, írjuk meg a versenyt.- mondta Tom és a lépcsőn felfelé vette az irányt.
- Fent?  Nem lehetne lent? - kérdeztem a lépcső alján.
- Te betoji vagy? - tett fel egy találós kérdést.
- Nem, csak nem szoktam idegenekhez járni. - válaszoltam.
- Az osztálytársad vagyok 6 éve.
- Jó, de az osztálytárs nem egyenlő a nem idegennel. Nem beszéltünk, tehát idegen vagy.
- Minden érthető, de gyere nem bántalak.
- Jó. - adtam be a derekam. Felvezetett a szobájába, én meglepődtem, nem erre számítottam. Kicsi de mégis tágas, nagy ablak és sok fény szűrődik be. Az ágy szépen megvan igazítva, a polcon könyvek sorakoznak, itt-ott egy-egy porcelán vagy kerámia dísz. Gondolom valamilyen emlék.. A szoba színe világos pasztell barna, a szőnyeg már sötét, de ugyan ebben a tónusban. A falat képek díszítik. Fiúsan, de ízlésesen. Még nekem is tetszik. Kellemes kis szoba.
- Nem..ki csodáltad magad?
- Igen. - mosolyodtam el.
- Várj....Te most mosolyogtál? Te tudsz mosolyogni?- viccelte el.
- Igen. Van amikor. - váltottam ismét közömbösre.
- A mosoly jobban áll. Szeretnél valamit megnézni?
- Nem. Ki festette a képet? Tehetséges. - mérlegeltem egy falon lógó alkotást.
- Én.
- Te?- kérdeztem vissza.
- Igen, én. Egy hobbim.- mondta.
- A tanulás mellett?
- A tanulás helyet. - a válaszra felhúztam a szemöldököm.
- Értem. Nem rosszak.
- Vékony dicséret.
- De őszinte.- vágtam ki magam.
- Lehet. Elolvadtad a könyveket?
- El.
- Jó, én is szóval kezdhetjük is.- Neki álltunk  a feladatnak és a kérdéseknek, a teszteknek és egyéb lenyűgöző, iszonyat unalmas társaiknak. Egy dologra rá jöttem. Volt okom félni ettől a farkas veremtől.. félelmetes, hogy milyen okos Tom.
- Nem is vagy buta. - állapította meg.
- Ki mondta, hogy az vagyok?
- Mindenki.Sosem jelentkezel, a dogáid közepesek, meg jók, sohasem figyelsz. Mindent nagy ívből kikerülsz, hogy ne használjak más szót.- sorolta a tényeket.
- Igaz, de nem azt jelenti, hogy buta vagyok.- világosítottam fel. Mr. Nagy okost, majd hozzá tettem: - Rólad meg azt terjesztik, hogy stréber vagy.
- Lehet, de én nem foglalkozok velük.
- Mintha én azt tenném.. - morogtam.
- Készen vagytok? - kiabált fel az édesanyja. - Kész a vacsora!
- Igen anya! Gyere!- ragadta meg a karom.
- Egyedül is tudok menni, nem kell húzni.- rántottam ki magam.
- Bocsi. Itt vagyunk.- szólt az anyukájának.. mintha nem látná...
- Gyertek csak! Kate, szereted a rántottát?
- Igen.
- Akkor jó. Foglalj helyet! - mondta, de Tom már le ült. - Fiam, nem lennél illedelmes.
- De, Katarina  hova akarsz ülni?
- Maradj csak. Nekem jó lesz itt. - ültem a hozzám legközelebb elhelyezkedő székre.
- Tessék! - anyukája elém tette a tányért.
- Köszönöm. - mikor mid helyet foglaltunk jó étvágyat kívántam. Miután vége volt a vacsorának segítettem anyukájának rendet tenni, közben kérdéseket tett fel, amire nekem kellett válaszolni.
- Kate, mond csak jóba vagy a fiammal?
- Ami azt illeti, csak jóba vagy a fiammal?
- Ami azt illeti senkivel nem vagyok jóba  az osztályból senkivel, se a suliból. Én kívül álló vagyok és Tommal sem szoktunk beszélni, csak a töri büntetés miatt vagyok itt. - válaszoltam őszintén.
- Értem. Azért remélem sűrűn látlak.
- Köszönöm, én is szeretnék még önnel találkozni.- Mikor indulni akartam Tom felajánlotta, hogy haza kísér. Elfogadtam, bár nem tudtam, hogy mi a veszélyesebb egy farkas anyuka és a fia egy házban, vagyis egy vérfarkas verem. Vagy éjszaka haza sétálni egy vérfarkassal.... aszem én se vagyok teljesen normális.
- Tudod nem is vagy olyan vészes. - mondta egy kis idő múlva.
- Kösz, te is jobb vagy, mint amilyennek leírnak.- mosolyogtam.
- Ha gondolod máskor is eljöhetnél.
- Rendben, még átgondolom. Itt vagyunk. - mondtam.
- Még valami.... Köszönöm. - mosolygott.
- Mit? Egyébként nincs mit.
- A mai napot.
- Áhá... nincs mit. Szia és jó éjt Tom.
- Neked is Katarina. - köszöntünk el egymástól. Hát ilyen volt a mai napom... ami a vérfarkas vermet illeti nem volt olyan vészes. De még is veremnek éreztem, hogy ők minek? Azt már nem tudom, de erre jó Szeptember utolja, késő este.... pontosabban 10 óra.. hogy a veremből egy kalitka vagy egy odu legyen... ki tudja semmi nem lehetetlen. Ez volt ma... rémületes mert túl éltem.