- Kész vagy? - kérdezte.
- Igen.
- Jó, akkor mehettünk. - mosolyodott el és indult a dzsekiért.
- Szerintem nem jó ötlet... - próbáltam meggyőzni.
- Miért ne lenne az? Ne légy betoji.... nem lesz gond. Megvédlek. - erőlködött.
- Jó veled megyek, de csak azért, hogy ne kerülj bajba. - mondtam és indultam utána.
- Nem te vagyok... mosolygott.
Éreztem, hogy nem kellett volna elmenni teliholdkor, de persze nem kell rám hallgatni. Telihold van és ráadásul csillagos is az éj ez sosem jó.
- Mond, miért kellet? Nem érted, meg hogy már megint baj lesz? - néztem rá mikor oda értünk.
- Sajnálom.... menj haza és ne aggódj! Ne szólj anyáéknak!- utasított.
- De..
- Nem! Eredj innen!- mordult rám és szemfogait kivillantotta.. szeme komor feketére váltott a világos kékből.
- Jó, de nem szívesen. - mondtam és elindultam. Tyler és Tom egymás nyakának eset Brad állt közéjük, mivel ő a legidősebb az iskola ezen fajtái közül. Mély nyomot hagyott a vállán ez a kis küzdelem a két fiú közt. Én csak ezt láttam, majd elindultam, természetesen nem haza, hanem egy mágikus helyre, ahova teliholdkor mennek a mágikus lények.
Ez az itteni múzeum, szerencsére éjjel is nyitva szokott lenni. Hát lássuk... mikor oda értem egy ismerőssel találtam szembe magam.
- Hát te kislány? - kérdezte az a felsős lány akivel ma futottam össze, a szeme vörösen izzót a holdfényes éjszaka miatt, akárcsak a társaié, kitűntem közülük a kék szememmel.
- Itt vagyok.- vontam vállat.
- De te nem vagy közénk való! - morogta.
- Én nem de a családom igen. - sziszegtem.
- De ők nincsenek itt, hogy megvédjenek!- szólt egy vérszivó az engem körbe vevő tömegből.... vér szemet kaptak.... végem.
- Nem félek tőletek! - jelentettem ki.
- Pedig kéne... - közelebb jött egy pasas és rám vicsorgott, a szeme már vérben úszott.
- Igen? - felém ugrott, de az ismeretlen ismerős, azaz a felsőbb éves lány ellökte és rá vicsorgott. A teremben lévő vámpírok mind meghátráltak. A boszorkányok taps viharban törtek fel, mások figyelték a közelgő eseményeket. Volt ki azt skandálta, hogy öljenek meg. Változatos Diák sereg...Mély morgás hagyta el a megmentőm torkát.
- Ha bántjátok, meghaltok! Ő az enyém. - vicsorgott a fajtájára és a terem többi tagjára.
- A tiéd? Nem vagyok tárgy! - álltam ki az igazam mellett.
- Te meg korra hülye vagy! Az életedet féltsd ne a büszkeséged! - szólt egy hang a tömegből. A lány vérben izzó tekintettét az arcomra irányította, majd minden szó nélkül a karomnál fogva kirángatott az épületből a sötét utcára. Itt még ijesztőbb volt, de legalább egy van, aki a halálomat akarja.
- Meg akarsz ölni? Hát jó tessék! Próbáld csak meg! Nem tudod kivel állsz szemben! - próbáltam javítani a helyzeten.
- Te mindig ilyen hülye vagy? - kérdezett meg, a szemfogait már nem mutogatta, de a tekintette még mindig vörös volt.
- Én? Hülye? Nem! - vágtam rá.
- Pedig úgy tűnik. Meg is ölhetnélek, és hidd el nagyon kívánom a véred. - mondta.
- Akkor miért nem teszed? -kérdeztem meg, egy teljesen érthető dolgot. Mosolyra húzta a száját és kivillant a hegyes büszkesége, a méregfoga.
- Mert annál többet érsz, hogy megöljelek.
- Igen? Ez új! Ezt nem tudtam. - mondtam.
- Te vagy az egyetlen, aki nem rendelkezik mágiával az iskolánkban, bár tény, hogy korcsnak születtél, de valami más benned, mint az átlag emberben. De még sem vagy se angyal, se vámpír sem boszorkány se semmi mágikus teremtmény, de ami a legmeglepőbb vér farkas sem vagy... pedig ez a ti családotokban természetes. Kék vérűek vagytok egy királyi vér farkas család.. kivéve téged... te ember vagy... ez nem normális. - adta elő a filozófiáját, már rendes szem színnel... barnával.
- Jah... korcs vagyok. - mondtam.
- Téged nem érdekel miért?- tett fel egy teljesen jogos kérdést.
- Nem... már hozzá szoktam, hogy más vagyok. - mondtam.
- Jó.. ha még is keresd Maya Gilbert-et és Carla Jefershon-t. Pá! - ment el és kis idő múlva eltűnt az éjszaka sötétségébe. Én haza mentem, az úton sok furcsa alakkal találkoztam, köztük a családom fajtájából is. Ők elkerültek. Halndókkal, kik ügyet sem vettettek rólam, olyan voltam mint ők számukra nem kivül álló. Találkoztam még egy mágikus csoporttal, de ők sem vettek számba és nem estek a torkomnak és nem akrtak lógni látni. Még szerencse.
Mikor haza értem meglepődve tapasztaltam, hogy Brad még mindig nincs itthon,de s azsobámból fény szivárgott ki. Pedig a villanyt le kapcsoltam.
Egy sötét alak a szobámba várt. Egyszer láttam. Ő volt a vérszívó tömeg egyik tagja a múzeumból... nem tudom mit akar, de sejtem.. a véremet.
- Mikor megéreztem a szagod vérszomjat kaptam. - ragadott meg, és a szemfogát az ütőerem felé helyezte. - Utolsó kívánság? - lehelte éreztem, hogy arra vár, hogy a szemfogát a bőrömbe vésse és érezhesse, megkóstolja a véremet. Ízlelje azt, megszerezze a testemben keringő utolsó cseppjéig.
- Dögölj meg! - szúrtam a hasába az ezüst körmöm. Ő összerogyott és a földre eset. A szorításából kiszabadultan a tőrömért nyúltam. Ezüst volt a pengéje és sötét szürke a markolata, aminek a végén a családunk ősi címere díszelgett.
- Ravasz és vakmerő... a véred is ilyen édes? - kérdezte, majd fel egyenesedet és felém tartott. Minden lépése kiért és céltudatos volt, nem foglalkozott az oldalán szerzet friss sebbel, de tudom, hogy belül fájt neki és szinte éget a vére, az ezüsttel érintkezve. Így is kell... egy rohadt vérszívó!
- Ne játszadozz egy Gordonnal! - mondtam neki, miközben a tőrt magam elé emeltem.
- Egy halandó nem állíthat meg! - mondta és felém ugrott egyenesen a tőrbe, rögtön a földre rogyott én ledobtam a véres tört. A tekintettem a támadómra tereltem. Vérben úszott a teste utolsó pillanatai voltak hátra, de ordított, már emésztette a fájdalom és kín, amit én okoztam neki.
- Ez a vér szomj átka!- néztem le a haldokló vámpírra, közben kinyílt az ajtó és be sétált Brad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése